Ilama Árgilus: AN-KI Érints meg!
Két férfi érkezett egyszerre Omohához. Mindketten azért jöttek, hogy házukhoz kísérjék a sziget Segítőjét, aki egyben a bába szerepét is be szokta tölteni. Omoha rájuk nézett, és valami szokatlant érzékelt.
– Még van idő – mondta. – Hozzátok hozzám mindkét asszonyt.
A férfiak előbb meglepődtek, majd bólintottak. Megértették. A település két ellentétes végén laknak, ezért csak így tud segíteni Omoha mindkettejük asszonyának. De Omoha mást is meglátott. Olyan képességekkel rendelkezett, amilyenekkel mások nem. Egy pillanatra belelátott a Mindenségbe, és megérzett valamit. Szellemi vezetője éberségre figyelmeztette. Ez a két gyermek más, mint a többi. Tudata érzékelte a rezgéseiket, azt, hogy most együtt vannak, és fájdalommal élik meg az elszakadást, noha tudják, hogy ez csak rövid időre szól. A megszületés fájdalmában azonban egymásba kapaszkodnak. Omoha teljesen elérzékenyült a belőlük kedves gyengédséggel áradó szeretettől. Az ő feladata segíteni nekik ebben a világban is megérezni egymást.
Mire mindent előkészített a két szüléshez, férjeik támogatásával az asszonyok is megérkeztek. Bár egyetlen férfinak sem okozott gondot a szülés levezetése, mégis szerették, ha Omoha is jelen van. Havonta egy-két gyermek született a városban, olyan még nem fordult elő, hogy egy napon kettő is jöjjön. Az asszony megvizsgálta mind a két nőt és megállapította, hogy erős, egészséges gyermekek, az egyik fiú, a másik lány. Fizikai síkon nem talált előre látható problémát. A fiú indult előbb. Omoha érezte, ahogy a lány gyengédsége körülöleli és támogatja, mikor beszippantja a létsíkváltás örvénye. Hamar megérkezett, de miközben mosdatta, hirtelen pánikszerű félelem rezgései söpörtek át a fiú még öntudatlan elméjén, szívverése felgyorsult, lélegzete akadozott. Számított erre, látott már hasonló csecsemőt, aki a megszületés előtt, az utolsó pillanatban megrémült és mindenáron maradni akart, de náluk már a születés közben jelentkeztek a tünetek. A fiú tudata nem maradni akart, csak visszanyúlni, a lány mellett lenni, segíteni. Omoha lelke beleremegett a felismerésbe. Igen, ők jönnek közéjük. Amikor tudata az idő és a tér korlátait átlépve más népek világában nézelődött, már többször látta őket. Most azonban nem habozhatott. A fiú testét lánya gondjaira bízta, ő is tudta, mit kell tennie ilyenkor, míg ő maga kitárta tudatát, megkereste a lány rezgéseit odaát és a fiúét itt mellette, majd csatornaként engedte, hogy rajta keresztül összekapcsolódjanak. Ahogy megérezték egymást, összehangolódtak és a lány elindult, mintha csak ölben vitte volna a fiú. Könnyeden és boldogan hagyta ott végleg a másik dimenziót és szinte siklott, úgy érkezett meg az anyagi világba. Néhány pillanat múlva két gyönyörű, egészséges csecsemőt adhatott át édesanyjuknak. Megérkeztek. Egyelőre elvesztették korábbi kitágult tudatukat és készen álltak az új életre, melyben új személyiséget alkotnak meg, és új élményeket teremtenek maguknak és a világnak. A két asszony hálásan köszönte Omoha segítségét, ők is érezték, hogy itt most valami különleges történt.
Mielőtt hazaengedte őket, még magához kérte mind a négy szülőt.
– Ti is éreztétek, hogy nem a szokásos módon zajlott le gyermekeitek születése.
– Igen – bólogattak mind a négyen.
– Nevet akarok adni nekik, hogy tudjátok, milyen feladat vár rátok.
– Megtisztelsz Segítő!
– Lányotok neve Anoa legyen, fiatoké pedig Kiram.
Megértették, de hosszú pillanatokig csak álltak, megszólalni sem tudtak. Pedig ha Omoha mondja, akkor igaz.
– Hozzánk jöttek?
– Nem. A mi feladatunk csak annyi, hogy biztonságos helyet adjunk nekik, míg felnőnek és később, ha köztünk akarnak élni. Népünknek nagyon nagy megtiszteltetés, hogy minket választottak. Valami rendkívülit, valami fontosat akarnak tenni a Földön, az emberek közt, ha személyesen, fizikai testet öltve is eljöttek közénk. Ezt azonban csak ők tudhatják. Bár tudjuk, hogy nem hétköznapi, hanem nagyon is különleges tudatok, mégis úgy kell nevelni őket, mint bármely más gyermeket. Csak így lehet belőlük egészséges felnőtt. Ha bármilyen különleges képességet mutatnak, azt ne tagadjátok, de ne is erőltessétek. Jó emberek vagytok, tudom, hogy nem fogjátok önző célra használni ezt a megtiszteltetést.
Estére már mindenki hallotta a szigeten, hogy a két, egyszerre született gyermek neve Anoa és Kiram. És mindenki pontosan értette, hogy miért. Megszületett a legenda. A kőtábla, mely emberemlékezet óta ott áll az Istenek lakóhelyének közepén, benne a halvány vésettel, életre kelt. Egy szív és benne két szó. AN, KI. Segítők generációinak meséjében élt AN, az ég, az idő Úrnője, és KI, minden földek és a térnek az Ura. Omoha azt mondta a névvel, hogy ők öltöttek újra testet közöttük. A kis, alig háromezer fős nép, mely magát umanoknak, vagyis teremtményeknek nevezte, a Város szigetén élt. A misztikus, ősi tudást őrző Város, melynek romjait csak az umanok népe ismerte, a hegyek közt bújt meg, jól elrejtve az illetéktelenek szeme elől. Hajdanvolt lakói több földi kultúra testet öltött tudatait segítették rejteki módon, mindig épp csak annyira avatkozva fejlődésükbe, amennyire a bennük megtestesült tudatok igényelték. De a Város már több százezer éve kihalt. A hegyekkel körülölelt, zárt fennsíkot lakói rég elhagyták, és végül Aramon meggátolta, hogy rossz célokra használják fel a benne felhalmozott tudást. Anoa és Kiram születésekor már csak a romjai maradtak fenn, és a földből kiálló kőtábla a vésett jelekkel. Ezt a fennsíkot tartotta az umanok népe az Istenek lakóhelyének, melyet évente egyszer meglátogattak, hogy ajándékokat vigyenek AN-nak és KI-nek, hitük két fő Istenének. Ők maguk, a széles, termékeny, part menti sávban éltek, mindezidáig nem háborgatva a bolygó többi népétől. A nagy földrész lakói, a valmurok tudtak róluk, mint ahogy a nagy földrészük körül, a többi kicsiny szigetről és lakóikról is, de nem tartották túlzottan figyelemre méltónak őket. Technika nélküli, primitív civilizációjukat még tanulmányozni sem akarták. Néhány szigetet felhasználtak ugyan különleges üdülőhelynek, vagy egzotikus kirándulások célpontjaként, de az umanok lakhelye távol esett, nem érte meg a fáradságot.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: